Tizennyolc évesen egyenesen tiltakoztam az
ellen, hogy Kolozsvárra jelentkezzek egyetemre. Ki akartam kerülni a „látszik,
hogy kolozsvári egyetemista” minősítést.
Persze odakerültem. Első naptól imádtam. Nem
szeretnék közhelyeket sorolni, hogy miért. Számomra azóta is a kincses város a
világ közepe. Az ottani egyetemista élet kulcsa egyszerre talál a mennyország
és pokol ajtajába. És adott ponton az ember azt sem tudja, hol van. Csak annyit,
hogy Kólozsváron, keni a margarinos
kenyeret vasárnap délben a koszos, ragacsos konyhában, és annyira rossz ez az
állapot, hogy már jó. Eszébe se jut, hogy otthon most húslevest ehetne.
Mivel megéltem a fent említetteket, elég nagy
elvárásokkal ültem be a kolozsvári Váróterem Projekt előadására. A
műsorfüzetben olvasott beharangozó alapján arra számítottam, valami izgalmasban
lesz részem, amiben újra magához ölel Kolozsvár. De inkább eltaszított.
A Mit
csináltál három évig? című előadás a kolozsvári egyetemista élet már-már
legendává vált történeteit dolgozza fel. Nem egy történetre koncentrál, hanem
jelenetsorokból áll össze, a jelenetek között – az egyetemistákat kivéve –
nincs összefüggés. Olyan jelenet is van, amelyben nincs történés, csak egy állapotot
vagy hangulatot mutat be.
Imecs Levente, Ravasz Tekla
Igazából már közhellyé váltak a házibulik,
kocsmák, titkárságok, éhezések, stoppolások, puskázások sztorijai. De ez még
nem jelenti azt, hogy csak közhelyesen lehet beszélni róluk. Ha mégis
megengedjük a közhelyességet, akkor ellenpontozzuk humorral, jó színészi
játékkal, „szórakoztatással”, de ne maradjunk meg azon a középszerű szinten,
ami nem mozgat meg semmit a nézőben, annyira sem, hogy egy szívből jövőt
kacagjon legalább. Akadnak élvezhető poénok az előadásban, ezeket jól
felépítették és kidolgozták, de legtöbbjük elhasznált, előre kitalálhatók a
csattanók. A konfliktushelyzetek megjelenítését sem gondolták át alaposan:
számomra nem mindig érthető a pofozkodás (amúgy meg minden veszekedés tényleg
arcon csapással végződik?); a hirtelen dühkitörések és ordítozások üres
lármázásokká és ripacskodássá válnak, köszönő viszonyban sincsenek egy
ízig-vérig veszekedéssel, aminek – akármilyen banális a helyzet – súlya van az
érintettek számára.
A buliba készülés – a lányok esetében – egy
komplikált folyamat. Alaphelyzet, hogy kipakolják a ruhásszekrényt és mindenki
válogat belőle. Jó megoldásnak látom, hogy a lányok ilyenkor jellemző
kitöréseit állathangokkal utánozzák, de a kivitelezés nem sikerült, egy idő
után átestek a ló túloldalára, és újra egy üres bégetéssel zárult jelenet.
Molnár Margit, Vetési Nándor
Nehéz megtartani egy előadás ritmusát, ha nem
egy egységes történetről beszélünk, hanem széttagolt jelenetekről. Ebben nem
segít az sem, ha túl hosszú a szünet a jelenetváltások között. Néha azt
éreztem, hogy beleültek egy helyzetbe, nem sikerült élővé tenni, ráadásul olyan
megoldással zárult, ami már lerágott csont (ilyen például a stoppolós jelenet:
az lehet az egyetlen végkifejlete egy stoppolásnak, hogy a sofőr megerőszakolja
utasát?).
Az élő zene működőképes, jó ötlet, talán ezzel
sikerült a legközelebb hozniuk ezt az egyetemista világot. A közös daloknak
viszont nincs ereje. A szövegük egyszerű, szellemes, de nincs hatásuk egy olyan
környezetben, ahol a jelenetek csak félig kidolgozottak.
Két helyzetet viszont sikerült jól
megoldaniuk: a főzőverseny és a projektoros jelenet vicces volt, elhittem, hogy
amit látok, tényleg megtörténik a valóságban is.
Az első felvonás után a másodikban hiába
vártam a csodát, hogy valami tényleg úgy igazán elragad. Nem történt meg.
Inkább eluntam magam. Ez a vonat nélkülem indult el, én a váróteremben
maradtam.
Viszont örülök a Váróterem Projekt
kezdeményezésének, hogy nyit egy másfajta tematika felé. A koncepciójuk jó, a
kivitelezésen kell még dolgozni, és akkor nemcsak néhány pillanat lesz
élvezhető, hanem az egész előadás.
emőke
Képek forrása: http://varoteremprojekt.wordpress.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése