Egyhétnyi intenzív előadásnézés után az ember
elvárja, hogy a fesztiválzáró darab megállja a helyét. Fontos a jó lezárás,
akárcsak a jó kezdés. Az IFESZT-nek mindkettő sikerült. Vasárnap, a debreceni Csokonai Színház Scapin, a szemfényvesztő című előadása láthatóan
sikert aratott: a közönség állva tapsolt a végén (és amint azt megtudtuk a
Pálffy Tibor-interjúból, a magyar közönség ritkán teszi meg ezt a gesztust).
A díjkiosztó a már előadásra berendezett
színpadon zajlott, és egész végig bosszantotta a fantáziám ez a zsúfolt tér,
kíváncsi voltam, ez csupán szemfényvesztés, vagy tényleg funkcionális lesz majd
a díszlet.
Egy nem megszokott módon üzemelő kávéház: itt
talán sosincs záróra, a pincér nem kérdi meg, ki mit szeretne inni és a betérő
vendégeket összeköti valami különös. Minden bútor kopott, elhasznált, egy
részük nejlonnal letakart, poros, a székek egymásba rakva tornyosulnak, plusz
egy koszos üvegű forgóajtó, ami – úgy tűnik – kimozdult a helyéből, és mindezek
fölött egy teret uraló festmény egy méltóságteljes dámáról – aki figyel. Ez a
kávézó egy összehozó közösségi tér: kapcsolatok gyűjtőhelye. Itt derül ki, hogy
két fiatalember keresi a boldogságot, a szerelmet, de apjuk szerint nem jó
helyen keresgélnek. A fiúk Scapinhez fordulnak segítségért, akinek minden
furfangját és találékonyságát be kell vetnie, hogy az apákat legyőzzék.
Scapin (Trill Zsolt)
Scapin, úgy tűnik, mindenhez ért: egyszerre
kerítő, kitűnő emberismerő, érzékeny zongorista, bűvész, agyafúrt és okos
megtévesztő, bohém és kimért, fanyar humorú életművész. Mindig tartogat
valamilyen meglepetést, kíváncsivá teszi a nézőt, hogy a következő pillanatban
vajon mivel áll elő. A meglepetésszerzés az egész előadásra érvényes, olyan
apró és finom gesztusok teszik izgalmassá, amelyek állandó figyelmet
igényelnek. Nem beszélve a majdnem néma pincérről, aki kimért, elegáns, egyenes
tartású, idegesítően nyugodt és precízen közönyös. Nem tudjuk, mikor szólal
meg, vagy egyáltalán megszólal-e, olyan, mintha kívülállóként tevékenykedne,
mégis ő készíti elő a következő mozzanathoz szükséges kellékeket, kávét főz,
csirkét grillez, italt tölt, és látszólag kimarad a szeme előtt zajló
csalásokból. Mégis adott pillanatban ő gördíti tovább a cselekményt. A két
szerelmes, Scapin segítségére váró fiú gyámoltalansága komikussá válik: a
felnőtt életre képtelenek, apjuk árnyékában élnek, rettegnek szembenézni velük,
nagyra nőtt óvodások, akik inkább elbújnak a szék alá vagy egy szendvics mögé,
minthogy szembenézzenek atyjukkal.
Az előadás gördülékeny, minden pillanata jól
kitalált, precíz és kidolgozott. Ebben talán a legtöbb része Scapin figurájának
van, aki köré szerveződik a cselekmény, és aki hihetetlen energiával játszik,
játszik és játszik.
Scapin (Trill Zsolt)
Szerettem a forgóajtó funkcióját, azt a
játékot, ahogy behozza az embereket a térbe és kiviszi, vagy épp üresen forog
körbe-körbe. Beigazolódott, hogy a díszlet nem csupán szemfényvesztés: még a
tetőig felpakolt székpiramis tetejére is felszaladt Scapin. És a festmény is
élővé válik az előadás végén: a megtestesült múlt lépik ki mögüle, a dajka. Ezenkívül
olyan apró gesztusok tették humorossá az előadást, mint például a két fukar,
kapzsi apa közös étkezésekor az ételkipakolás; a különböző
konfliktushelyzetekben a dühkitörések nem megszokott reprezentálása: egy
leszakított gomb, egy kitépett zongorabillentyű, szódavizesüveggel való
fröcskölés, a másik megfésülése, fenyegetőzés egy nyársra felszúrt sült
csirkével.
Egyértelműen a Scapin karaktere a
legkidolgozottabb, a többi kicsit egysíkú maradt (például a két szerelmes lány
háttérbe szorul, nem tesznek hozzá az előadáshoz és nem is vesznek el).
A zongorajáték Scapin egyik meghatározó
alkotóeleme, néha ihletet merít belőle, néha megnyugvást keres, néha ezzel
fejezi ki véleményét. Ezáltal az előadás meghatározó elemévé is válik.
Minden pillanat tökéletesen kidolgozott.
emőke
Képek forrása: http://www.ifeszt.szigligeti.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése