vasárnap, november 18

Vasárnap


Szerintem szRéka soha nem alszik. Bármikor írok neki SMS-t, hajnali háromkor vagy hatkor, azonnal válaszol.

A fáradtságtól néha percekre elbambulok. Majd újból kiélesedik minden, és futok tovább. Annyi megírásra váró és vágatlan szövegünk van még: és itt az utolsó nap. (bRéka megnyugtatott, hogy a dráMA blogjára még egy hónappal később is töltöttek fel anyagokat. De én szeretném minél hamarabb lezárni.)

Különben ma tombol a káosz. Bennem. Elfelejtem, hogy Emőke éjszaka elvállalta a Scapint – éjszaka annyi mindent mond/anak az ember/nek, amire másnap nincs emlékezés –, és délben Tamásra akarom sózni, hogy írjon róla. (Szegény Tamást már reggel el akartam küldeni Fórumra, de nem értem el. Közben megjelent Árpi és vállára vette a feladatot – mindezt a helyszínen lévő szRékán keresztül szerveztük le telefonon.) Aztán háromnegyed négykor rádöbbenek, nincs senki a szebeniekre, úgyhogy ismét hívom Tamást, aki épp a város túlsó felében kávézik, és kérve kérem, mint anyját a gyermek, pattanjon azonnal taxiba.    

Na jó, túlzó ez a retorika: önmagától működik a csapat, csodás a kooperáció, mindenki pont azt csinálja, amiben a legjobb.

bRéka a technika (és még jópár dolog) angyala. Nélküle a blog nem úgy nézne ki, ahogy. Nem lenne blog.

Hogy lehet naplót írni, ha a gyakorlatban nem tagoljuk a napokat? (Tamás posztja a facebook-on: Hogy kíván jó éjszakát egy fesztivál-blogger? Jó reggelt!)

Kitaláltam azt, ami nem működik. Az volt az ötlet, hogy kiteszünk egy nagy papírt a falra és közösen írjuk meg az utolsó napi FESZT-LÍRÁT. Három mondatot sikerült összekaparni estig. Íme:

„Jót tett nekem az együttgondolkodás. Szocio-logiko-hiszteriko-szellemileg.” (szRéka)

„Mindenki nyerít. A mondanivalónk végét így zárjuk: na, mindegy. Áh, én ezt nem értem, na, mindegy.” (emőke)

„Én szívesen kiosztanám a legjobb állófogadás díját is! (Az alkohol ugyanis inspirálja az alkotást.)” (árpi)

A szebeniek elvettek egy órát az életemből. Bocs, másfelet, mert fél órát várakoztattak. Ma jó színházat nézni se volt idő, nemhogy rosszat… Amúgy, esküszöm, fát lehet hasogatni a tekintetemen. A Scapint már láttam, szünetben nem mentem vissza, próbáltam haladni a szövegekkel. Az előadás fesztív végét azonban a cigizdében (rekreációs dohányzás) csíptem el: egy öltönyös férfi azon dilemmázott – öt másodperce volt erre –, hogy a vörös bársonnyal leterített asztallal együtt tolja-e színpadra a hatalmas virágcsokrot. Győzött a józan ész, hurrá.

Egy óra alatt összerakjuk a szerkesztőségi díjlistát, és közben igen jól szórakozunk. Ám a sietség: kifelejtjük az udvarhelyiek Plazmáját, amin jól szórakoztam. Nem baj, ide bekerül. Legyen az övék: a legelőadásabb felolvasószínház díja. Biztos van még, ami kihullott a figyelmünkből… Ugye, apró fricskáink nem bántottak senkit túlságosan?

Éjjel kettőkor végre mi is eljutunk a Moszkvába. Végre megiszunk valami alkoholt. Egy asztalnál Fazakas Márta elmélyült beszélgetést folytat Szabó K.-val. Gondterhelt arcuk azt sugallja, fesztiválkiértékelő zajlik. Nem merek köszönni, komolynak tűnik a helyzet. Miközben szerkesztőségileg lazulunk – bRéka és Emőke egyre inkább alvó állapotban –, Sebestyén Abát többször látom jobbra-balra cikázni a folyosón. Vajon mit keres? Remélem nem a kijáratot.

Tamás elmélete: az ember akkor fanyalodik sörre, ha a pultos nyomást gyakorol rá, és nincs ideje eldönteni, mit rendeljen. Mélyen egyetértek. De nem hatódtam meg az „utolsó kör” fenyegetéstől, fröccsöt kértem. Különben milyen szokás kólával keverni a sört, Tamás, kártékonnyal a keserűt?   

Emőke: „Valami nem stimmel velem, folyik a kád oldalából a víz, miközben tusolok. De ha bRéka tusol, nem. Mi a probléma? Nem értem.”

Kiderítettem, miért kellett fesztivállakókként a night clubban reggeliznünk egyik reggel, de ezt a titkot sírba viszem.

Van egy halott, meg se született rovatunk, mert – bár van fantáziánk – nem tudunk rajzolni. A ZIP-SZÍNHÁZ (lett volna). Az volt a koncepció, hogy minden előadást három-négy képkockába, miniképregényként sűrítsünk össze. ZIP, RIP.

Árpi hol van? Mert nincs itt.

Bírom Emőke fanyar humorát. Majdnem úgy adja elő, mintha nem humor lenne, nekem is időbe tellett, míg felfogtam. Lassú víz. Iszapos partot mos.

Demeter Kata mondata, amit kivágtunk a vele készített interjúból, hogy aztán mindenhol máshol használjuk: „Vannak helyzetek és benyomások.”

bRékával még vasárnap is rendezgetjük a blogot. Amíg vonataink nem indulnak.
anikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése